2008. augusztus 29., péntek

A Csermák–Végh-rejtély


Egy futyurista megemlékezése




Elfelejtett író elfelejtett művéről szeretnék megemlékezni. Előrebocsátom, a megemlékezés csapongó, szertelen és nagyon szubjektív lesz. Az író (aki egyébként legalább annyira költő is) Végh György volt. Ha mindenáron apropót akarnék keresni ehhez a bejegyzéshez, születésének 89. évfordulójához kötném. Bővebbet itt lehet megtudni róla. Magam – ahhoz képest, hogy megemlékezést írok – szégyenletesen keveset ismerek tőle. Olvastam néhány versét, az Auguste Corbeille csudálatos kalandjait, a Mostoha éveimet, a Pacsaji csalafinta kalandjait, a Don Makarémó egy kulcslyukon keresztült és… és…


* * *

…a Futyuri mint detektívet. Anyám adta a kezembe, ha jól emlékszem, ez volt az első könyvem, amelyet önállóan olvastam. Persze, megcsalhat az emlékezetem, hiszen a könyv megjelenése idején (1968-ban) tízéves voltam, de a számokat már négyévesen ismertem, és hamarosan a betűkkel is összebarátkoztam. Mindegy, első olvasmányélményem a Futyuri. (Nem tudom, Végh honnan teremtette a nevet; nekem meghökkentő volt, amikor – jóval később – hallottam a futuristákról.)
Már gusztálni is jólesett. Kellemesen kézbe simult (azt hiszem, B5-ös méretű volt). Keményfedeles, a fedélen Réber László rajza. (Amúgy érdemes végignézni az illusztrációkat, milyen rajzokat készített egy nagyon tehetséges, de stílusát még kereső, fiatal grafikus.) Ha kinyitottam, rögtön megcsapott valami tompa, megnevezhetetlen bánat: az ajánlás szomorú történetre, egyben meghitt barátságra utalt:

CSERMÁK TIBOR

TISZTA, SZÉP EMLÉKÉNEK

ÁRVÁN MARADT JÁTSZÓTÁRSA


FUTYURI

(Mostanában néztem csak utána; Csermák Tibor grafikus és rajzfilmrendező volt, a Futyuriból is készített filmet, 38 évet élt. Az Magyar Életrajzi Lexikon online változata szerint 1965-ben halt meg [és a felsorolt munkák közt nem említi a filmet], a Futyuri viszont 1968-ban jelent meg, tudtommal egyetlen kiadásként. Ezek szerint a film hamarabb elkészült, mint a könyv.)
Aztán elkezdtem olvasni. Tetszett komótos, de nem unalmas, néhol oktató, de sosem tudálékos stílusa. Az is szeretni való, ahogy Futyuri önmagát fényezi, már-már természetfeletti (de legalábbis mesés) képességeket tulajdonítva magának, mégsem csap át a dolog sosem mellveregető hencegésbe. Mesés képességek: Végh György is – mint Mándy Iván – rendelkezett a csodás tudással, melynek segítségével a cselekményt döccenés nélkül át tudta emelni az álomvilágba (noha kettejük technikája igencsak eltért).
Valamiért kedvesnek találtam az apró logikai bakikat is. Csak egyet: Futyuri fényképfelvételt készít a számtantanár Köbgyök Ödönről. A fényképet otthon behelyezi saját fejlesztésű Megidéző Gépébe, amely szinte teljes valójában kivetíti Köbgyök Ödönt, aki elmagyarázza az órán nem figyelő Futyurinak a számtanpéldákat. Igen ám, de később megtudjuk, a Megidéző Gép még nem tökéletes, a vetített alakok csak tíz másodpercig láthatók…
Vissza a meseszerűséghez: Futyuri be akar hatolni osztálytársa, Daci Duci, illetőleg annak szülei lakásába. A bejárati ajtó helyett azonban egy, a lakást ábrázoló festményt talál (50 évvel Harry Potter előtt!). Lefényképezi hát társát, Don Makarémót, és a fényképpel túratja föl a lakást.

* * *

De ki is Don Makarémó? Ő Futyuri játék majmocskája, a teljes neve Don Makarémó de Mű-Maquijote (ejtsd: műmakihóte). Futyuri társa, pajtása, de beosztottja, szolgálati alárendeltje is, sőt, miniatűr Gólem is, akit mestere tud csak életre kelteni, akkor viszont elképesztő dolgokra képes, olyanokra is, amelyekre gazdája nem. (Mondanom sem kell, anyámmal haladéktalanul beszereztettem magamnak egy játék majmot.)
Hát az egyéb szereplők? Daci Ducinak nincs túlságosan sok szerepe a történetben, de a következő olyan könyvnek, mely visszautal Futyurira (Don Makarémó egy kulcslyukon keresztül), ő a narrátora, és a könyv végére kiderül, hogy – láss csodát! – az íróval azonosítja magát. De Végh a Futyuriban is felbukkan, ő az örökké fázós, nyári hőségben is kabátba burkolózó léggömbárus bácsi (az önéletrajzi írások ezt egyértelművé teszik). Olyan ez, mint amikor a Régi idők focijában Sándor Pál beáll egy „Hajrá, Minarik”-nyi szerepre.
Futyuri osztálytársnője, Fruzsina kedves utalás Végh utolsó feleségére, Köbgyök Ödön, a rettegett számtantanár pedig gyerekkori emlék. (Érdemes elolvasni a Mostoha éveimet. Felemelő, de nagyon nem vidám olvasmány.)

* * *

Valamennyit azért a cselekményről is. A történet indulásakor Futyuri (akinek vezeték- és keresztneve azonos: Futyuri Futyuri) éppen túlesett harmadik születésnapján, noha már tizenkét éve a világon van. Igen, mert szökőévben, éppen február 29-én született. Megismerjük szűkebb családja történetét, megismerjük különleges képességeit, aztán kezdődnek a kalandok. Először is, bélyegalbumából eltűnik a Kökörcsines Bélyeg, amelynek egyetlen példányát – mostani eltűnéséig – Futyuri birtokolta, és amely bélyeg hihetetlen összegeket ér. A csodás érték utáni nyomozás közben észrevétlenül át- vagy inkább továbblendülünk a fantázia birodalmába, egyre furcsább dolgok történnek meg. A bélyeg is olyan helyről, de főleg olyan körülmények között kerül elő, amilyenekre józan ésszel nem számíthattunk. Futyuri értékesíti a bélyeget, az árán űrrakétát vesz, és kedélyes (vagyis annak ígérkező) űrutazásra viszi Fruzsinát és Don Makarémót. Ezek után még hihetetlenebb kalandok következnek, míg végül Futyuri mindent elrendez, elhárítja az egész emberiséget fenyegető támadást.

* * *

Az imént taglaltam, mi mindenért szeretem a Futyurit. Most viszont hadd valljam be, hogy – kezdettől fogva mostanáig – jobban szerettem-szeretem a könyv elejét, mint a végét. Nem tehetek róla, valamiért zavar, ahogy (és tényleg ahogy, azaz amilyen módon) meglódul a szerző fantáziája, és egyre elrugaszkodottabbak lesznek a történések. A kaland nem egyre mesésebbé, hanem egyre elképesztőbbé válik. De hát ez az én bajom, különben is, a stílus töretlen egysége, az ötletek gazdagsága, a szelíd humor, a mindenen átsütő humánum mindezekért kárpótol. Nem mellékesen, ezzel a technikával a Futyuri rokonságba kerül Pantagruel és Münchhausen történetével, de Eco Baudolinójával is.

* * *

Egyébként Végh Györgyről ugyanúgy lemaradtam, ahogy Mándyról. Már jóval a halála után olvastam el a Mostoha éveimet. Abból (vagy a folytatásból, nem emlékszem pontosan) megtudjuk, hogy Végh baráti társaságához tartozott egy fiatal, bajszos irodalmár, bizonyos Kulcsár Adorján. Mármost Kulcsár Dódi bácsi nekem tanárom volt a Fazekasban, mégpedig általános felsőben és gimnáziumban is. Ha ismerem a viszonyokat, és megkérem, biztosan összehozott volna Végh Györggyel.

1 megjegyzés:

Balázs írta...

De szerettem valaha Don Makit! A Nyugalmazott Elefánt Úrról nem is beszélve...

(A Futyurit nem olvastam, nem is került soha a kezembe, de Don Makarémó bevásárlólistáját tán még ma is tudom fejből...)