A régi barátság kötelez

 

Az alábbi bejegyzésnek két apropója van.

Kezdem az elsővel, mely kissé a fülénél fogva van előrángatva.

Mostanában van egy éve, hogy a Bartókon ment egy eurorádiós sorozat, mely irodalmi művek, illetve alkotók és általuk ihletett vagy általuk hivatkozott zenék kapcsolatáról szólt. Négy ország választott magának egy-egy ismertebb nevet, és közvetített hangversenyt az adott nevekhez köthető zenékből. Az országok, egy kivételével, saját nemzeti szerzőt választottak. Ábécérendben:

Anglia – Shakespeare

Írország – Joyce

Norvégia – Goethe

Spanyolország – Cervantes.

Ezeknek az adásoknak én voltam a műsorvezetője, s mint ilyen, igyekeztem lelkiismeretesen fölkészülni. Így került rá sor, hogy többszöri korábbi nekifutás után végre elolvastam James Joyce-tól az Ulyssest.

Izgalmas kalandnak bizonyult, de a végén ott maradt a kérdőjel. Az Ulysses ugyanis a mai napig megosztja mind az irodalmárokat, mind az olvasóközönséget. Az egyik vélemény szerint a könyv óriási blöff, és igazából csak a sznobok ájuldoznak tőle. Szerb Antal például ezt vallja. Az ellentábor szerint viszont a mű a regény műfajának addig sosem tapasztalt mértékű megújítása, a teljességre törekszik, olyan súlyos alkotás, hogy beszakad alatta az asztal. Ez meg Szentkuthy Miklós véleménye – mármint lehet, de talán joggal következtetek erre abból, hogy lefordította, és hozzá milyen színvonalon!

Az Ulysses egyetlen, méghozzá átlagos nap története, a helyszín Dublin, az idő 1904. június 16. A regény két fő különlegessége:

1)        egy új nyelvezet, mely részben stílusparódiák, illetve -parafrázisok sokaságából, részben belső monológok, félbehagyott mondatok, szabad asszociációk: általában a már tudatossá váló gondolatok, de a még meg nem komponált beszéd határán mozgó szövegekből épül fel,

2)        és egy, a hétköznapi történést megszentelő analógia: a szereplők és az epizódok sorra megfelelnek az Odüsszeia szereplőinek és énekeinek.

Tovább nem sorolom, az Ulyssesnek könyvtárnyi irodalma van, lehet kutakodni. Ellenben ahhoz a bizonyos kérdőjelhez visszatérnék. Ugyanis a mű elolvasása után sem lettem okosabb, melyik véleménnyel értsek egyet. Szó sincs arról tehát, hogy „hát, igen, is-is”. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a regény blöff-e vagy a világirodalom egyik csúcsa. Valószínűleg nem blöff, hiszen az elolvasásával mégiscsak úgy érzem, gazdagabb lettem.

* * *

Joyce-t rajongói zömmel prózai művei okán dicsőítik, pedig költő is volt. Vélhetőleg laikus dolog kortársaival egy kalap alá vennem, de nekem úgy tűnik fel, verseinek hasonló a hangja, mint Kosztolányi vagy Rilke verseié.

Ha már itt tartunk: ingerültté tesz, amikor a költészetről kijelentik, hogy az már szinte zene. A verseknek van ritmusuk, van dallamuk, van zeneiségük, de ettől még a vers nem zene. Még szinte sem.

Ha viszont valaki azt mondja, Joyce versei az átlagosnál közelebb állnak a zenéhez, azzal teljesen egyetértek. A muzsika amúgy is mindig jelentős szerepet játszott Joyce életében, az Ulysses is tele van zenei utalásokkal.

Most jön a másik apropó.

Ezt megelőző bejegyzésemben idéztem Shakespeare Viharából, és elfelejtettem föltüntetni a fordító, Fábri Péter nevét. Ennek az elvétésnek a következményei tovább gyűrűztek. Egy kedves Hölgy, kihez régi és mély barátság fűz, ezt írta nekem a bejegyzés olvastán: „Mondd, te németből és angolból is forditasz?”

Én angolból nem fordítok ugyan, ahhoz nagyon felületesen ismerem a nyelvet, de hát a Joyce-versek már régóta csiklandozták a becsvágyamat, és a Hölgynek (akihez régi és mély barátság fűz) sem akartam csalódást okozni. Így hát kiválasztottam a Kamarazene ciklusból négy verset, és megpróbáltam lefordítani. Ezeket ajánlom most az Olvasó jóindulatába.

James Joyce:

Chamber Music

I 

Strings in the earth and air
Make music sweet;
Strings by the river where
The willows meet.

There's music along the river
For Love wanders there,
Pale flowers on his mantle,
Dark leaves on his hair.

All softly playing,
With head to the music bent,
And fingers straying
Upon an instrument.

Kamarazene

I.

Mint húr, zeng lég és föld;

Lágy zeneszó.

Hol füzek sora áll,

Zeng a folyó.

Muzsika zeng a part mentén,

Vágy-űzve mesél,

Sápadt szirmok kabátján,

Haján rőt levél.

Minden oly lágyan

Kíséri az énekét,

S játszi ujjával

Pendíti hangszerét.

II

The twilight turns from amethyst
To deep and deeper blue,
The lamp fills with a pale green glow
The trees of the avenue.

The old piano plays an air,
Sedate and slow and gay;
She bends upon the yellow keys,
Her head inclines this way.

Shy thought and grave wide eyes and hands   
That wander as they list -- -
The twilight turns to darker blue
With lights of amethyst

II.

Az ámetiszt-szín alkonyat

Mind mélyebb kékre vált,

Az uccalámpa a fákra

Zöld derengést bocsát.

Dal zeng az öreg zongorán,

Derűs, nyugodt, kimért;

S Ő sárga billentyűk fölé

Hajol s hajtja fürtjét.

Elgyengült pillám s két kezem

Csapongva szétszalad – -

És még sötétebb kékre vált

Az ametiszt alkonyat.

XXVIII

Gentle lady, do not sing
Sad songs about the end of love;
Lay aside sadness and sing
How love that passes is enough.

Sing about the long deep sleep
Of lovers that are dead, and how
In the grave all love shall sleep:
Love is aweary now.

XXVIII.

Nemes Hölgy, ne énekelj

Bús dalt a vágy haláláról;

Hagyd a bút, és énekelj

A vágy örök hatalmáról.

Szólj: mély, hosszú álma lesz

A holt szeretőknek, s hogy ott

A vágynak is mély álma lesz:

Pihen csak. Nem halott.

XXXII

Rain has fallen all the day.
O come among the laden trees:
The leaves lie thick upon the way
Of memories.

Staying a little by the way
Of memories shall we depart.
Come, my beloved, where I may
Speak to your heart.

XXXII.

Eső esett egész nap.

Ó, nézd, a fák dús lombja int.

Az úton hány levél marad:

Emlékeink.

Emlékünk útján nem marad

Időnk időzni, menni kell.

Kedvesem, jöjj, hol szabad

Szóm szíveddel.